Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A Cukrászat Rövid Története

Az édességkészítés kialakulása

 

  

   A négy alapíz – az édes, a sós, a savanyú és a keserű – közül a legelterjedtebb a sós, de legkedveltebb az édes íz.

   Őseink a növények gyökereinek gyűjtése és fogyasztása az édes bogyók rágcsálása, a vadon termő gyümölcsök ízlelgetése közben szoktak rá az édes íz élvezetére.

 

   Feltehetően az édes gyökerek fogyasztása mellett kirabolták a vadméhek odvas fák üregeibe gyűjtött mézét is. A régi krónikák szerint az ókori kultúrákban már rendszeresen felhasználták a mézet az ételek édesítésére. Vannak emléktöredékek arról, hogy az ókorban mézből keménycukorkát is készítettek. Feljegyezték, hogy már a görög kultúrában nagy divatja volt a mézből készített bonbonoknak, mézes süteményeknek.

   A bibliában olvashatunk a ”Tejjel-mézzel folyó Kánaán”-ról, melyből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a méz és a tej birtoklása jelentette a gazdagságot.

 

   A mézen kívül az ókorban az emberiség egy része ismerte a cukornád levét és a belőle készített kezdetleges cukrot is. Az édes ételek készítése évszázadokig háztartási tevékenység volt és csak a társadalom bizonyos fejlettségi fokán vált foglalkozássá, még későbben iparrá és árutermeléssé.

   Az édességkészítés társadalmi feltételein kívül meg kellett valósulni a nyersanyag-feltételeknek is. Kellett a liszt, a gyümölcsfeldolgozás ismerete, az ízesítő- és járulékos anyagok készítésének titka. Ezért nem véletlen, hogy az édességeket kezdetben – a háztartásokon kívül – a nyersanyagokat előállítok, a gyártott anyagaik tovább-feldolgozásaként készítették.

 

   Bizonyítható, hogy a gabona a feldolgozásának kezdetén még a molnárok sütötték a kenyeret és kalácsot. A pékek ágazatokra tagolódásával alakult ki az édességkészítők egyik ágazata: a sütőcukrászat.

   A méz felhasználásának kezdeti időszakában a méztermelés és –felhasználás erősen összetartó tevékenység volt. Az első méztermelők a saját háztartásukban használták fel először a mézet édes ételek készítésére, a mézeskalács készítők szervezték meg a méz termelését. Kezdetben a kettőt nem lehetett külön választani.

 

   A gyümölcsök termelése és feldolgozása kezdeti időszakban az aszalás volt. A gyümölcsök cukrozása, gyümölcslé készítése később a sütőktől külön vált cukrászok tevékenységeként alakult ki. Még a XX. Század első felében is a cukrászok készítették a termékeikhez felhasznált szörpöket, befőtteket, lekvárokat.

   A mézzel, szárítással tartósított gyümölcskészítményekről az egyiptomi hieroglifák között is találtak leírásokat. Az aszalt szilváról, cukros manduláról, mézes dióról már az Ezeregyéjszaka Meséiben is olvashattunk.

 

   A régi krónikák szerint a rabszolgatartó görög udvarokban és a római birodalom fénykorában, a gazdag római polgárok és hadvezérek háztartásaiban, a halmozott élvezetek között nagy szerepe volt a különböző édes ételek fogyasztásának.

   A rómaiak a görögöktől tanulták az élvezetek hajhászását és köztük az édességfogyasztást, amely az édességkészítésnek magas kultúráját alakította ki a római birodalomban.

 

   A római patríciusok és kiváltságos rendek között nagy divatja volt az olyan nagy eszem-iszommal összekötött vendégeskedésnek, a ”lukullusi lakomáknak”, ahol az étel- és italfogyasztás mellett az édességek élvezete is nagy szerepet játszott.

   A rómaiaknál az édességkészítő rabszolgákat a legnagyobb elismerés fejében kegyes gazdájuk fel is szabadíthatta. Az így felszabadított rabszolga-cukrászok édességeiket a szabad római polgárok között is értékesíthették, akik a főurak lakomáin megismert édességeket szívesen vásárolták. Közel járunk az igazsághoz, amikor azt állítjuk, hogy ezek a felszabadított római rabszolgák voltak az első árutermelő cukrászok, a hivatásos édességkészítők ősei.

 

   A régi krónikák feljegyzéseiben már a cukrászat őskorából is találunk utalásokat, a mandula és a cukor, különböző féle felhasználásáról. Tudomásunk szerint először a Velencei Köztársaságban készítettek marcipánt. Elnevezését bizonyára Velence védőszentjéről, Szent Marcusról kapta.

   A legenda szerint a Velencei Köztársaságban, Szent Marcus napján, a hívőknek kenyér alakjában megformált marcipánt osztogattak. Az akkori vallási hiedelmek szerint a gonosz és a betegségek ellen nyújtott védelmet.

 

   Egy másik legenda szerint az olaszországi pestisjárvány idején a hívők abban a hitben fogyasztották a marcipánt, hogy az megvédi őket a pestis pusztításától. Gyógyulásukat a marcipán fogyasztásának tulajdonították.

   Az olasz eredetre utal az is, hogy Mátyás királyunknak a nápolyi Beatrix-al kötött házassága után, az első újévi ünnepi ebéden, mandulából és cukorból készített sakktábla is szerepelt az ünnepi fogások között.

 

   Joggal feltételezhetjük, hogy az a sakktábla marcipánból készült, és azt a Beatrix-al bejött olasz édességkészítők állították elő.

   Az édességkészítés napjainkra tömegtermeléssé vált, az édességek fogyasztásának növekedése pedig töretlen.

 

 

Következő oldal egyelőre: Édesítőszerek

 

 

Tartalomjegyzék